|
„Kmetty János a magyar modernizmus jellegzetes képviselője volt, részese az aktivista mozgalomnak, prominens tagja a két világháború között a modern művészetet képviselő Képzőművészek Új Társaságának, a KUT-nak. A második világháború után a Képzőművészeti Főiskola tanáraként kiállt a modernizmus elveiért még a diktatúra időszakában is, egykori diákjai a mai napig szeretettel emlékeznek rá. Elméleti írások szerzője, nemegyszer aktív résztvevője a képzőművészeti életet borzoló, gyakran világnézeti kérdéssé eszkalálódott művészeti vitáknak. Kiállításokat rendező, mindig segítőkész, közösségi ember.
Az életmű összegzésekor néhány karakterisztikus vonás mindjárt kiemelhető: feltűnő a pályáját végigkísérő számos önportré. Kmetty János arra a kérdésre, hogy miért festett ennyi önarcképet élete során, lakonikusan így válaszolt:„Az önarckép a mesterség ősi adottsága. A modell mindig kéznél van.ʺ Ennél persze többről van szó. Arcképei gyakran szerepjátszó önportrék, ezekből - főként a húszas évektől kezdődően - következik az önreflektív látásmód, az aktuális állapotleírás igénye a világról és önmagáról. Ez a vizsgálódó, építkező metódus más témájú képein is megfigyelhető. Viszonylag kevés műfajban dolgozott: főként a portré, a csendélet és a tájkép foglalkoztatta. Egy műfajon belül minden egyes képe folytatása az előzőnek, tehát azok közé a festők közé tartozik, akik sorozatokat alkottak. Gykaran egy-egy formai probléma megoldását szolgáló variációt hozott létre egyazon téma mentén, az egyes képek ugyanakkor befejezettnek is tekinthetők. E fegylmezett attitűd mögött szenvedélyes temperamentum rejtezik: hit a művészetben, a társadalmi felelősségben, az emberi közösségben.”
|
