Leírás
Cezanne-t a fenyőfák provence-i ifjúságára emlékeztették. Számos festményén felbukkannak ezek a nagyszerű fenyők a tájkép fontos elemeként, hullámzó ágaik távoli látképek fölött ívelnek. Ennek a festménynek a középpontjában azonban egyetlen szélfútta fa áll, mintha itt Cezanne egy régi barátja tiszteletet parancsoló és méltóságteljes portréját akarta volna megalkotni.
A magas fenyőt a vászon közepén helyezte el, karcsú törzse finoman meghajlik a kép teljes szélességében elnyúló ágak jelentős súlya alatt. A fa alakja fokozatosan lett egyre nagyobb: Cezanne két vászoncsíkkal is bővítette a kép tetejét, az első, 8 cm széles darabra került a fa koronája, a másodikra (4,5 cm) pedig a koronát keretező kék égbolt. Az eredmény a kékek és zöldek tökéletes szintézise, melybe a lombozat ágai között mindenhol átszűrődő meleg árnyalatok keverednek. Az út vibráló okkersárgával megfestett sávja jobbról szinte beékelődik a képbe, mintegy „alapozást” ad a fának. Cezanne emberekről készített portréival ellentétben, melyeken az alakok gyakran kifejezéstelenek és mozdulatlanok, az óriási fenyő nagyon is él. Szinte mozog a párhuzamos ecsetvonások révén, melyek a lombozatban irányt változtatnak és életre keltik a vászon felületét.
A nagy fenyő című kép 1895-ben, a Vollard által rendezett retrospektív kiállításon szerepelt először. Később a provanszál költő, Joachim Gasquet gyűjteményéhez tartozott, akinek a festővel kapcsolatos (de nem mindig megbízható) visszaemlékezéseit széles körben idézik.
