|
„Tény, hogy reménytelenebb szerelemmel még soha plátói ideál felé senki nem vonzódott, mint Perlrott-Csabában a magyar rög Matisse és benne a francia szellem utánʺ - írta Kállai Ernő Perlrott Csaba Vilmosról 1925-ben megjelent Új magyar piktúra (1900-1925) című kötetében. Kállainak igaza volt, Matisse és a francia festészet Perlrott számára sokáig - bár nem kizárólagosan - a legfőbb ideált jelentette, amelyre tekintetét függesztve dolgozott. Kállainak ugyanakkor mégsem volt igaza, mert ez a szerelem nem volt reménytelen, s egmaradva ennél a képnél elmondható, hogy beteljesedett vonzalom volt. Henri Matisse és a francia festészet szelleme adott először formát Perlrott túláradó festői érzékiségének, mintegy megzabolázva annak gesztusait. Az eredmény egy rendkívül izgalmas, egyszerre kirobbanó és visszafogott festészeti modor lett, amely ráadásul egy nyughatalan kutató elme kíváncsiságával párosult. Az eredmény egy rendkívül izgalmas, egyszerre kirobbanó és visszafogott festészeti modor lett, amely ráadásul egy nyughatatlan kutató elme kíváncsiságával párosult. A pictor doctus (tudós festő) formulát elméletíró festőkre szoktuk alkalmazni, Perlrott azonban a gyakorlatban, kompozícióról kompozícióra gondolta át, értette meg és alkalmazta az éppen példának tekintett elődök képi nyelvét, soha nem titkolva, hogy kivel folytat „párbeszédet”, legyen az Matisse, El Greco, Paul Cézanne vagy Lionel Feininger. A racionálisan szervezett képegész iránti igény vezette el Cézanne-hoz, és a kubizmushoz, majd tovább az École de Paris két világháború közötti szakaszának festőihez. Perlrott a legjobb értelemben véve mesterségnek is tekintette a festészetet, a konkrét cél mindig az egyedi, éppen a festőállványon lévő kép lehető legjobb, legteljesebb megvalósítása volt.ʺ
|
