Regős István (1954) figurális, látványelemekből építkező, de nem a látványfestészethez kapcsolódó posztmodern gyökerű egyéni piktúrája számtalan elemből tevődik össze. Egyszerre szürreális, neoprimitív, historizáló és eklektikus, de idézőjelbe téve felhasználja a giccs, a népművészet elemeit is. Sajátosan autonóm, jó értelemben vetten lokális kifejezésmód az övé, amelynek lényege, hogy a tradíció újragondolása révén teremt hagyományt.
