|
„Harmincöt esztendővel ezelőtt a Párizsban élő magyar emigránsok kis csoportja kísérte utolsó útjára Tihanyi Lajost, aki úgy halt meg, hogy nélkülöznie kellett a tehetségének kijáró elismerést itthon és külföldön is, akinek kevés barátja volt, de azok mélyen és őszintén szerették. Aki kíméletlenül mondta meg véleményét mindenkinek, de ugyanilyen kíméletlen volt önmagával szemben is. Mert éppen úgy szerette önmagát, mint azokat, akiket méltónak tartott arra, hogy külsejük és karakterük hibáit, gyengeségeit észrevegye. Életrajzírói írták, hogy Picassóval, Kokoschkával tette magát egy sorba. Ezt az értékelést nem is találjuk túlzottnak, ha emigrációja előtt készült munkáit tanulmányozzuk. Festészetének azt a felfutását, amellyel harminc éves korában a magyar expresszionizmus nagy mesterévé emelkedett.”
|
