Trompe l'oeil levéltartóval varrott füzet

Cornelis Gijsbrechts neve szinte összeforrt a „trompe l’œil”, azaz a szemet megtévesztő csendélet-ábrázolásokkal. Csak egészen közelről szemlélve győződhetünk meg arról, hogy festményt látunk, nem pedig egy keretbe foglalt fatáblát, amelyen vörös szalagok futnak keresztül. Az irattartó szekrénynek ezt az ősét számos 17. századi hivatalban használták okiratok tárolására, de a kép tanúsága szerint mindenféle kisebb tárgy, zsebkés, olló, tollszár és pecsétviaszrúd tárolására is lehetett használni. Ezen a két festményen kis méretű képkeret, homokóra, apró réz vadászkürt, kvarthegedű és vonója, és egy kis pisztoly is szerepel. Ezek a motívumok a vanitas fogalmával hozhatók összefüggésbe és az idő múlására emlékeztetik a nézőt. A zene elszáll, a levelek és az okiratok pedig múltbéli események lenyomatai. A művész olyan írásimitációt fejlesztett ki, amely valódinak tűnik, de a szövegekből legfeljebb egy-egy címsor olvasható ki. Bár a félig elhúzott függöny motívumát Gijsbrecht alkalmazta először, lehetséges, hogy a valóságban is használták, hogy megóvják a tárgyakat és elrejtsék őket a kíváncsi szemek elől.

A műértőknek és különösen a trompe l’œil műfajának kedvelőinek azonban a függöny jelenléte másról is szólt. Felidézhették a jól ismert klasszikus történetet a két görög festőről, Zeuxiszról és Parrhaszioszról. Id. Plinius beszéli el, miként versenyeztek a festők egymással, hogy eldöntsék, melyikük ábrázolja élethűbben a valóságot. Zeuxisz szőlőt festett, és amikor a képről levették a leplet, a madarak odarepültek csipegetni. Parrhasziosz viszont egy függönyt festett, annyira tökéletesen, hogy vetélytársa sürgette: húzza félre, hogy végre láthassa a mögötte lévő képet. Zeuxisz festménye becsapta a madarakat, ám Parrhasziosz az emberi szemet tévesztette meg, sőt, egy festő szemét. Gijsbrechtsre tehát ezen ókori művészek méltó utódjaként tekinthetünk.