|
Egy trompe-l'oeil (ejtsd: [tromplöj], szó szerint: a szemet becsapó) nem egyszerűen valósághű ábrázolásra törekszik, hanem arra tart igényt, hogy úgy tekintsenek rá, mint az anyagi valóság egy darabjára. Emiatt a megtévesztésig háromdimenziósnak kell hatnia, az eredetivel (közel) megegyező méretűnek kell lennie, a festett színeknek meg kell hazudtolniuk a valóságos színeket, a festett fényhatásoknak és árnyékoknak a valóságos fényeket és árnyékokat. Az ilyen festmény kaméleonként beolvad a környezetébe. Az észrevétlenséghez létfontosságú, hogy eltűnjön a művészetben megszokott szétválasztás, a festményt körülvevő, az ábrázolást pontosan be- és elhatároló keret, vagyis esetében minden azon múlik, sikerül-e elkendőzni vagy eltüntetni a határt vagy a szegélyt.
„Nem vagyok művészettörténész. A hozzám hasonló műkedvelőknek írok. Koncepcióm nagyon egyszerű: a konkrét alkotásokat és azok alkotóit állítom a középpontba. Lényegében időrendben tárgyalom a műveket és a művészeket. Közel százhúsz mű kerül majd szóba. Közülük számos beletartozik abba a körbe, melyet a trompe-l'oeil kánonjának nevezhetnénk. Mivel holland vagyok, és így dicsekvés nélkül állíthatom, e műfaj képviselői közül sokan a honfitársaim, néhány olyan alkotás is figyelmet kap könyvemben, amelyet talán túlzás lenne mesterműnek nevezni.”Nicolaas Matsier
|
