Esterházy Madonna zsebtükör

Raffaellót egészen a múlt századig a festészet felülmúlhatatlan csúcspontjaként tisztelték: a mester, aki újrateremtette a bálványozott antik művészet szellemét, és meghaladta annak alkotásait. Képeinek klasszikus harmóniája, derűs színvilága, páratlan gráciája évszázadokon át szolgált mintaként. És ha azóta a közönség közelebb is érzi magához a gyötrődő, önmagukkal birkózó zseniket, ha jobban tetszik is a küzdelmes torzó, mint a végső tökély, azért tény marad: Raffaello művészetében érte el eszményi végcélját, tökéletes szintézisét az itáliai reneszánsz minden gondolata és törekvése.

Annak ellenére, hogy befejezetlen maradt (Mária arca és a gyermekek alakjai is elakadtak az aláfestés fázisában), az Esterházy Madonna ennek az abszolút művészetnek is a legtökéletesebb pillanatát képviseli: a firenzei évek végét, mielőtt még Raffaello Rómába költözött volna, ahol majd maga is továbblép, s elkezdi megbontani a harmóniát. Itt még az összegzésnek van ideje, s a Madonna testtartása – mintha kifejezetten az elődök előtti tisztelgés volna a szándék – egy csodált antik szobor (az úgynevezett Kuporgó Vénusz) Leonardo-féle parafrázisát fejleszti tovább. Leonardo eszméit valósítja meg az ideális gúla-formán alapuló mértani szerkezet is, mely mesterien irányítja a néző figyelmét a gyermek Keresztelő Szent János kezében tartott írástekercsre. Ha a kép befejezett volna, ezen állna János jövendölése Jézus megváltói szerepéről: “Íme, Isten báránya! Ő veszi el a világ bűneit”.